A két út

-A A +A

A két útNem gondoltam, hogy Fanny blogja ekkora hatással lesz rám, De így van, ezért nincs értelme (és persze nem is akarom) tagadni. Legutóbbi bejegyzésében arról ír, hogy neki mennyire természetes az, hogy azt mondja vagy írja, hogy milyen jót sétált haza a munkahelyéről, holott mindenki tudja, hogy az elektromos kerekesszékével gurul. Amikor az ember azzal szembesül, hogy „más, mint a többi”, először jön a sokk; sírás,depressziós napok, hetek, s persze az elmaradhatatlan, de megválaszolhatatlan kérdések:
— Miért én?!
— Mivel érdemeltem ezt ki?!
... és még hosszan sorolhatnám.
Azonban eljön azaz idő, amikor eljön a vízválasztó: választanunk kell, hogyan tovább, mert nem nyalogathatjuk a sebeinket folyton!
A saját példámmal élve ez a vízválasztó nálam valamikor 9-10 évesen érkezett el. Rájöttem, hogy nem büntethetem a szeretteimet azzal, hogy lelkibetegen élek egyik napról a másikra, hiszen szeretnek engem, s fontos pozíciót töltök be az életükben pusztán azzal, hogy élek, s mosolygok, jókedvűen élem a mindennapokat. Ezt a lelki egyensúlyt én egy gyülekezetben találtam meg.
Két út van: a szomorúság, bezárkózottság, s a depressziós tengődés, vagy a jókedvű, az élet szépségeit kereső - és meg is lelő, vidám út.
Te melyiket választod? :)